Két külön dolog mégis egymásból indulnak!

Egy kedves ismerősöm véleményét kértem ki az írásaimról és azért az ő véleményét kértem mert tudtam hogy nem lesz elfogult és őszinte lesz velem. Sok okos észrevétele volt de leginkább az fogott meg hogy legyek nyíltabb és meséljek többet a tapasztalataimról hogy miért gondolkodok úgy ahogy. Mert így még személyesebbé tehetem az írásaim és ti is jobban tudtok majd azonosulni velük.

Érdekes volt mert építő kritikát kaptam és örültem neki.

De belegondoltam hogy régen mennyire nem tudtam elfogadni semmilyen kritikát. Mert mindig úgy éreztem hogy nem vagyok elég jó és csak a bántást kapom hogy csak a hibákat halmozom és már féltem minden egyes lépéstől amit tennem kellet bármilyen döntés felé.Nagyon nem szeretem hibázni sőt ezért a tökéletességre törekedtem azért hogy senki ne tudjon mondani nekem semmit. De persze sosem sikerült mert már a legkisebb hibát vagy én vettem észre vagy más és egyből a kedvemet szegte. Így a kritikák nem elfogadása és elkerülése oda vezettet hogy nem kértem segítséget se véleményt senkitől. Mert nem akartam azt érezni hogy nem vagyok elég jó.

Mindig mindent egyedül csinálni egyfajta nyugalmat adott nekem egy komfort zónát. Már odáig jutottam hogy már reflex volt nálam ha valaki segíteni akart nekem bármiben is lehet az a legkisebb dolog is. Például bevásárlás után felvinni a harmadikra a bevásárolt cuccokat én egyből azt mondtam: Köszönöm Nem. Inkább fordultam kétszer háromszor.Mert már ha valaki segítséget akart nyújtani nekem is azt éreztem hogy nem nézik ki belőlem hogy megtudom csinálni. Nem szerettem soha ha gyengének láttak engem.

Az tény hogy így nagyon önálló lettem és nagyon sokat tapasztaltam de nem fejlődtem úgy ahogy kellet volna és nagyon egyedül is éreztem magam sokszor.

Nem fejlődtem mert nem hallgattam meg senkit, esélyt sem adtam rá hogy bárki mondhasson bármit. Így nem is volt min elgondolkodnom hogy legyek még jobb vagy hogyan tudnám elérni a céljaim. A segítség nyújtás is elmúlt már senki nem kérdezett mert tudták hogy úgy is nemet mondok.

Így alakult át szépen lassan a komfort zóna egy nyomasztó és magányos zónává. Úgy éreztem hogy megvagyok ragadva egy ponton és nem tudtam elképzelni hogy mit csinálhatok rosszul.

Kellet egy jó pár év ahhoz hogy rájöjjek és hogy elfogadjam hogy végig én voltam az oka a saját szerencsétlenségemnek. Azért nem tudtam elfogadni a kritikát mert én magam nem voltam megelégedve saját magammal és én voltam az aki nem tudtam se szeretni se elfogadni saját magam.

Azt hogy nem vagyok tökéletes és ezért vannak hibáim.

Most is ahogy írom nektek ezeket a sorokat boldogan mosolyogva teszem mert nagyon jó érzés hogy végre megszabadultam ezektől a folyamatos megfelelési vágyaktól és tudok kacagni a saját tökéletlenségemen.

Most már ott tartok hogy megtudom hallgatni a kritikát. Utána mérlegelek hogy mi az ami hasznos nekem belőle hogy a fejlődésemet szolgálja. Mert nyilván van különbség építő kritika és rosszindulat között de ezt majd egy másik írásomban fejtem majd ki nektek hogy tudjátok mire figyeljetek oda.

Segítséget most már egyre könnyebben elfogadom sőt eljutottam oda hogy ha nagyon kell kérem. De nyilván ez sem megy egyik napról a másikra szóval még mindig fejlődnöm kell benne mert attól még megvan bennem hogy szeretek önálló lenni szeretem magamban azt a tényt hogy erős vagyok de szeretnék egyfajta egyensúlyt hozni az életembe. Mert rájöttem hogy nem vagyok se kevesebb se gyengébb attól hogy ha nem tudok valamit magamtól megcsinálni egyből.

Tujátok mi a véleményem a tapasztalatokról. Vagy nyerünk vagy tanulunk belőle. Szerintem én mind a kettőt elértem ezekkel a tapasztalatokkal.